Egy évtized Bónis Ferenc nélkül. Pál-Pál Előd emlékezett vissza a sikeredzőre, a magyar alpesi sí válogatott korábbi szövetségi kapitányára, aki 10 évvel ezelőtt távozott közülünk.
2009. szeptember 8. - a nap, amikor közösségünket megrázta a hír: szeretett edzőnk, mentorunk, életre és természetesen sportolásra nevelő tanárunk elveszítette a harcot a gyilkos kórral, és visszaadta lelkét a Teremtőnek. Keretbe foglaltatott egy tartalmas élet. Bónis Ferenc először, és 66 évvel később utoljára is Debrecenben látta a napvilágot. De ami 1943. március 18. és 2009. szeptember 8. között történt, az külső szemmel nézve is egy izgalmas időszak, már a történelem alakulása szempontjából is. Ez a periódus, és természetesen Bónis tanár úr tevékenysége meghatározta szeretett sportágunk, az alpesi sí térhódítását és fejlődését a mi vidékünkön, és ezen felül több száz olyan gyermek életét, aki a sízésen és a vele járó edzéseken és táborokon keresztül életformát, viselkedést, fegyelmet tanult, és ezeket az értékeket magában hordozza bármerre is járjon ezen a világon.
Sokan ezt az ajándékot nagy mértékben Bónis Ferencnek köszönhetjük. Munkásságát szűk közösségünk, a sízők, de azon túl az egyetemes magyar sportrajongók is jól ismerik. Román és magyar bajnoki aranyérmeseket, világbajnoki és olimpiai résztvevőket nevelt, Miklós Edit személyében pedig a magyarság első világkupa-dobogós helyezései is az ő munkásságához köthetők.
2019. szeptember 8. – a nap, amikor megemlékezünk Bónis Ferencről, aki egy évtizeddel ezelőtt távozott közülünk, tágabb családjából. Ezzel az írással viszont nem edzőnk és tanárunk életútját szeretném felidézni. Sokkal inkább életfilozófiáját mutatnám be. Erre a célra kiragadok néhány sokatmondó gondolatot a Csíki Síiskola című könyvből. Az idézetek Bónis Ferenctől származnak, aki az említett könyv megírásának ötletét támogatta, és távozása előtt néhány héttel egy többoldalas kéziratot adott át szerény személyemnek, a kötet szerzőjének. Az alábbi gondolatok megtalálhatók a csíki sítörténetet bemutató könyvben is, amelyet a megírás hónapjaiban elhunyt tanárunk emlékére ajánlottam fel 2010. nyarán, amikor a kötet megjelent.
Bónis Ferenc gondolatai:
„Nem azt néztem, mennyi van még hátra, hanem mi fér még bele!”
„Egy fontos tényező, amely segítségként szolgált, az a szülőkkel való szoros kapcsolat, ami legtöbb esetben barátsággá alakult. Együtt kellett megbeszélni a programokat, a lehetőségeket, a gyerekek viselkedését, reakcióit. Nagyfokú bizalmat ad úgy a szülőnek, mint a gyereknek, ha látják azt a kapcsolatot, amelyet a tanár tart fenn az iskolával. A tanárok barátsága a legfontosabb.”
„Több emlékezetes eseményben volt részem. Ezekből megemlítem az első általam felkészített versenyző, Adorján Károly első ifjúsági bajnokságát Nagybányán, Balázs Mária felnőtt bajnokságon lesiklásban elért első idejét és Balázs Zsolt utolsó ifi évét, amikor megnyerte a Román Federáció Kupát, trónvesztésre kényszerítve a nagyobbakat (utána sérüléséig ritkán tudták megverni. Ugyancsak Zsolttal történt meg, hogy első országos jellegű versenyén kiütött egy kaput, megállt, visszatette, utána folytatta futamát. Emlékezetes volt 1976. tavasza is, amikor az OB után kineveztek a román ifjúsági válogatott élére, vagy amikor felkértek a Román Síszövetség szövetségi kapitányának. Jólesett, hogy tíz év távollét után is tudtak országos bajnokságot nyerni azok a sízők, akiket itthon hagytam: Lukács Csilla és Tófalvi Ernő.” (megjegyzés: Bónis Ferenc 1987 és 1995 között Magyarországon élt, ahol a felnőtt alpesisí-válogatott edzőjeként dolgozott).
Részlet egy 1979. november 7-i interjúból (Hargita, újságíró: Rebendics József):
„Minden iskolánál kellene tanítani a sízést. Aztán ugyanúgy, mint a jégkorongozók esetében, téli és tavaszi szünidőben táborokat kellene szervezni a falusi iskolások, felkészülési tanfolyamokat a testnevelő tanárok vagy a testnevelést tanítók számára.”
„Brassó és Predeal környéke, Hargitafürdő a téli szállásom a rengeteg edzés, a felkészítő versenyek miatt. December elején kiköltözöm, és április elejéig csak látogatóba jövök haza. Még a szervezetem is a havasi élethez igazodik, alig találom helyem, amikor lejövök, de le kell jönnöm, mert innen lentről indítjuk a versenyzőket a csúcsok felé.”
Emléke legyen áldott!
A Bónis-tanítványok és a csíki sízők nevében:
Pál-Pál Előd
